A brit kormány hétszázharminckét árván maradt gyereket – köztük csak nyolcvan lány volt – fogadott be Európából a második világháború borzalmai után, írja a Telegraph.

Bela Rosenthal három évesen, 1945 augusztusában érkezett meg Nagy-Britanniába. Angolul nem beszélt, és németül is csak egy-két szót tudott: kutya, szappan. A Berlinben született Bela volt a legfiatalabb a theresienstadti koncentrációs táborban, 1945 áprilisában felszabadított hat zsidó árva gyerek közül. Anyja – akinek a nevét Bela csak évek múlva tudta meg – 1944 márciusában a táborban pusztult el, apját az előtte való évben Auschwitzban gyilkolták meg.

A hat gyereket 1945 júniusában Prága környéki otthonokba vitték arra az időre, míg a Vöröskereszt utánanézett, maradt-e valahol túlélő rokona valamelyiknek. Mikor eljött augusztus 15-e, és a keresés eredménytelennek bizonyult, Bela egyike lett annak a 301 gyereknek, akiket egy Lancaster bombázó fedélzetére felpakolva útnak indítottak Angliába.

Aznap kilenc ilyen speciális légijárat volt, valamennyi zsidó árváknak, s Béla ezzel egy exkluzív klub: a „The Boys”, „A Fiúk” tagja lett. A név onnan származott, hogy az összesen 732 kimentett árva között csak nyolcvan lány volt, egyikük Bela.

Bela története – és az eredeti hétszázharminckettőé, akik kiegészültek néhány „tiszteletbeli Fiúval” – immár része négy rendkívüli Memory Quilts – Emlékszőttes – kiállításnak, amelyet a túlélő árvák gyermekei, a Második Generáció tagjai állítottak össze. A színpompás összeállítások a londoni Jewish Museumban tekinthetők meg, és a tervek szerint átkerülnek a várhatóan jövőre megnyíló brit Holocaust Museumba.

Julia Burton, a minden darabjában egy-egy történetet elmesélő Memory Quilts egyik szervezője nevetve emlékezik vissza arra, hogy „egy csomó alacsony zsidó nagybácsival” nőtt fel. A saját családjuktól megfosztott Fiúk önmagukból alapítottak egy kiterjedt nagycsaládot.

Míg a legfiatalabbakat kiadták zsidó családokhoz, azokat, akik már nagykamaszok voltak, előbb hostelekben helyezték el Lake Windermere-ben és ahhoz közeli helyeken, majd munkahelyet kerestek nekik. Voltak, akik Londonba mentek és olyanok is, akik még messzebbre, hálózatuk azonban fennmaradt és nagyon hamar egyfajta nevelőcsaládként kezdett funkcionálni. Semmilyen esemény, nagy vagy kicsi, nem volt az igazi, ha nem voltak kéznél A Fiúk. A csoport tagjai így pótolták, ami odaveszett.

A 85 éves, Lengyelországban született Mala Tribich büszke arra, hogy tiszteletbeli Fiú lehet. Kislánykorában végigszenvedte a náci kegyetlenkedés összes borzalmát a gettótól a keresztény családnál való bujkáláson át a két különböző koncentrációs táborban végzett rabszolgamunkáig.

Mala anyját és nővérét 1942 decemberében gyilkolták meg, apját pedig négy nappal a háború előtt lőtték le, amikor szökni próbált egy buchenwaldi halálmenetből. Malát 1945 áprilisában szabadították fel Belsenben; Svédországba küldték, de fivére, Ben Helfgott, ugyancsak táborok túlélője, megtalálta a nevét a Vöröskereszt túlélőket tartalmazó listáján, és érte küldött, hogy csatlakozzon hozzá Londonban.

Tizenhat éves volt, és senkit sem ismert a bátyján kívül – aki később a brit súlyemelő csapat kapitánya lett az 1956-os melbourne-i olimpián –, így Mala a londoni Primrose Clubban keresett vigaszt. Ezt a klubot a Fiúk alapították Nagy-Britanniába érkezésük után. „Ők lettek a pótcsaládom”, mondja.

„Voltak táncok, beszélgetések – sokkal nehezebb lett volna a Fiúk nélkül az élet. Ahhoz túl idős voltam, hogy az iskolába visszamenjek, angolt tanultam és beiratkoztam egy titkárnőtanfolyamra.” Később szociológiából szerzett diplomát, és – mint sokan a Fiúk közül – most azzal tölti az idejét, hogy a Holocaust Educational Trust alkalmazásában az iskolákban beszél a Vészkorszakról.

A Fiúk Mala bátyja, Ben vezetésével 1963-ban alapították meg a 45 Aid Societyt, amely azóta más gyermekek ezreiről gondoskodó jótékony szervezeteket hozott létre, amilyen a Barnardo’s is. Ma a ’45-ösök Második Generációja az, amely az Emlékszőttesekkel új életet lehelt a szervezet munkájába.

A szőttesnek az a darabja, amivel Lili Stern Pohlmann járult hozzá a közös műhöz, nem sokat érzékeltet a Nagy-Britanniába érkezés előtti borzalmakról. Lili Lvovban született 1930-ban; életét két nem-zsidó mentette meg. Egyikük, Irmgard Wietch a Lvovot lerohanó náci megszállók mellett dolgozó német polgári alkalmazott volt, a másikuk a város görög katolikus érseke, Andrej Septyickij.

Frau Wietch 1943-ig rejtegette Lilit több más zsidóval együtt, amíg vissza nem rendelték Németországba. Ezután az érsek a palotájába vitt százötven zsidót, akik ott, illetve egy részük egy árvaházban vészelte át a háború hátralévő részét.

Lili és az anyja, Cecylia Stern eljutottak Krakkóba, de 1946 márciusában egy karizmatikus londoni rabbi, dr. Solomon Schonfeld érkezett, túlélő zsidókat keresve, akiket megmenthet. Lili a tizenhatodik születésnapján, 1946. március 29-én érkezett meg százkilenc más gyerekkel együtt a tilburyi kikötőbe, hogy Angliában kezdjen új életet.

A Dr. Schoenfeld által összekalapozott pénzből 1947-ben beiskolázták, és Malához hasonlóan hamarosan ő is a Primrose Clubban találta magát a Fiúk között. „Idegen országban voltam, és vágytam arra, hogy az enyéim közt legyek”, vallotta. Anyja 1947-ben csatlakozhatott hozzá, mégpedig a német megmentőnek, Frau Wietchnek köszönhetően, aki a londoni rendőrségnek írott levelében érdeklődte meg hollétüket. Számukra hepiend volt a vége; Sternék Frau Wietchet is kihozatták Angliába, és haláláig szoros kapcsolatban voltak vele.

A kis Bela sorsa is megoldódott. 1945 októberében öt másik árvával egy sussexi otthonba került, ahol két német-zsidó nővér, Sophie és Gertrud Dann gondoskodott róluk. „Nagyon össze voltunk zavarodva, semmilyen magyarázatot nem találtunk a történtekre. Mind közül a legnehezebb az volt, hogy hozzá kellett szokni, hogy vannak felnőttek is körülöttünk. A táborban csak akkor láttunk felnőttet, ha enni adtak.”

A gyerekek magukkal hozták a tábori szokásokat, köztük azt, ahogyan a különböző szerepekre tekintettek, amikor mindegyik úgy tett, mintha felnőtt lenne a családban. Interakciójukat lenyűgözőnek találta a gyermekpszichológus Anna Freud – Sigmund Freud hatodik, legkisebb gyermeke –, aki akadémiai értekezést írt az árvákról.

Végül a zsidó közösség a hat kicsi adoptálása mellett döntött. „Így aztán különféle hétvégi kiárusítási akciókra vittek minket, különféle családok néztek meg, tetszenénk-e nekik. Minket sose kérdeztek, hogy ők tetszenek-e nekünk”, emlékezik Bela, akit végül elválasztottak testvéreitől, és egy gyermektelen londoni zsidó házaspárhoz került; ők úgy tettek, mintha az igazi szülei lennének, nevét Joannára változtatták és nem engedték, hogy kapcsolatban maradjon a többi öttel.

Joanna Millannek harminc esztendejébe került, míg újra találkozhatott árvatársaival, miután egy amerikai akadémikus olvasta Anna Freud tanulmányát és lenyomozta mind a hat gyereket. Szeretett volna többet megtudni a biológiai családjáról is, ezért Theresienstadtba ment, ahol a nyilvántartásokban rábukkant az anyja nevére, és egy eltűnt személyeket felsoroló honlapon a testvéreire is. „Engem senki sem keresett, azt hitték, meghaltam.”

Joanna a Holocaust Educational Truston keresztül került kapcsolatba a Fiúkkal. Az ő Emlékszőttes-darabja őt magát jelképezi „fiatal lányként egyedül, egy furcsa országba érkezve”.

Joanna számára, mint sokak számára a Fiúk közül, a Memory Quilt projekt és a 45 Aid Society segített abban, hogy megtalálja a helyét a társadalomban és letörlessze a Nagy-Britannia felé keletkezett morális adósságát.

Publikálva a magyarkroki.com jóváhagyásával.

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ